Megemlékezés az elhunytakról Halottak napján az Árpád-házi Szent Erzsébet Idősek Otthonában

Gábor Bertalan | 2.11.2015

Megemlékezés az elhunytakról Halottak napján 

az Árpád-házi Szent Erzsébet Idősek Otthonában

 

Halottak napja sajátos jellegű emlékezési nap a katolikus egyházban. Az első nyom, Sevilla-i Izidor püspök (+636) kezdeményezésére vezethető vissza, amikor is szerzeteseinek előírta, hogy a pünkösd utáni napon a megholtakért misézzenek.

 

A Halottak napja, mint olyan Odilo, Cluny apát kezdeményezése, aki 998-ban, a minden megholtról való ünnepélyes megemlékezést írta elő minden kolostorában november 2-án.

 

Az ünneplés a XII. és a XIII. században egész Európában elterjedt. Ezen a napon a vándorló Egyház tagjai megemlékezünk a szenvedő Egyház tagjairól, akik előttünk jártak a hit jelében és béke álmát alusszák, hogy mielőbb eljussanak a megdicsőült Egyház üdvözült hívei közé.

 

Tegnap a megdicsőült Egyház tagjait kértük, hogy legyenek velünk sorsközösségben, ma mi könyörgünk a szenvedő Egyház tagjaiért, hogy megélve a szentek közösségét, segítsük őket a teljesség eljutására. Az életünk a halállal ugyanis nem ér véget, hivatásunk örök életre, örök boldogságra szól. Ez hitünk egyik lényeges igazsága. Ennek fényében kell alakítanunk mostani életmódunkat is.

Ezt a titkot valljuk meg a Hiszekegyben - tanította tegnap Erdő Péter bíboros atya az Esztergomi bazilikában - a hitvallásban újra és újra, amikor kimondjuk, hogy hisszük a szentek egyességét vagy más szóval a szentek közösségét (a communio sanctorum-ot). Sokan arról beszélnek, hogy a II. Vatikáni Zsinat új egyházképet vezetett be: a „communio egyháztant”, a „közösség egyháztant”. Való igaz, hogy a Zsinat tényleg új lendülettel hangsúlyozta ezt a fogalmat, ám ez az igazság kezdettől jelen volt a szentek közössége formájában a kereszténység hitében.

Persze communiót, a közösséget sokféle értelemben említi a Zsinat is. Beszél arról, hogy az egyes helyi egyházak, egyházmegyék egymással közösségben vannak, közösségben vannak a pápával, aztán beszél arról, hogy az egyes ember teljes közösségben van a Katolikus Egyházzal, ha a hitvallás, a szentségek és a törvényes pásztorok elismerése dolgában, közösségben van vele. De beszélünk arról is, hogy a szentáldozásban communióhoz járulunk. Részesedünk Krisztus megváltó áldozatában, szenvedésében és halálában, hogy részesei legyünk feltámadásának és dicsőségének is.

Az Egyházon belüli szentségi közösség tehát Krisztussal köt össze, és bekapcsol a Szentháromság életének közösségébe (1Jn 1,3). Ebben a végső és felemelő összefüggésben beszélünk arról, hogy a szentek közösségben vannak egymással. Ha Krisztus befogad minket életének és szeretetének áramába, hogyan is ne lennénk közösségben egymással mindannyian, akik hozzá tartozunk. Ezért is mondja ujjongva Szent Pál (Gal 3,28): „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban.”

Az Egyház, mint közösség! Most ért véget Rómában a Püspöki Szinódus – folytatta a Bíboros úr. Sok mindenről beszéltek, sok mindenről vitatkoztak a tömegtájékoztatási eszközök, de a terjedelmes záró okmányból is kitűnik, hogy a megbeszélések valódi középpontja a család és az Egyház volt. Ahogyan teltek a napok és a hetek, ahogyan elhangzottak egymás után a felszólalások százai, egyre világosabb lett, hogy Isten akaratát keressük és a lelkek üdvösségét akarjuk előmozdítani mindannyian. És a család témájában a házasságra való távolabbi, közelebbi készület kérdésében, a hit átadásának és nevelésének kérdésében, az új házasok kísérésében, a segítségnyújtásban párkapcsolati konfliktusok és nehézségek idején, vagy akár a sérült családok szeretetteljes befogadása tekintetében a főszereplő, aki keresetlenül is újra meg újra előkerült, az maga az egyházi közösség.

Pontosabban szólva az Egyház, mint közösség. És ez volt az, amiben a legkülönbözőbb földrészek nagyon is eltérő tapasztalatai összetalálkoztak. Családokból álló közösségek működnek a plébániákon és a lelkiségi mozgalmakban. Ezek a közösségek látják el az Egyház szolgálatának, missziós és karitatív küldetésének igen jelentős részét. És tudomásom szerint - mondta a Bíboros úr - most először fogalmazta meg egy egyházi dokumentum, éppen a szinódus záróokmánya, hogy családokból álló közösségeket kell alakítani minden plébánián, hogy képezni kell a családokat, hogy közösségileg kísérhessék a többi családos embereket, hogy találkozási lehetőséget teremtsenek idősnek és fiatalnak egyaránt.

Még az újraházasodott elváltak kényesnek mondott témájában is, amelyre nézve az alapvető egyházi tanítás nem változott, azt hangsúlyozza a szinódus, hogy szeretettel kell őket befogadni a helyi közösségekbe és keresni kell a lehetőségét, hogy aktívan is bekapcsolódjanak azokba a tevékenységekbe, amelyeket állapotuk lehetővé tesz. Ezzel mintegy önkéntelenül megint a közösségi működésre került a hangsúly. A befogadáshoz működő közösségre van szükség.

Plébániáinknak, sőt családjainknak is a maguk módján meg kell jeleníteniük az egész Egyházat, vagyis a szentek közösségét. Tudták ezt a régiek is. Meg is becsülték a templom védőszentjét, akit az egész egyházközség saját pártfogójának tekintett. És a halottakat elkísérő harangszó sem csupán a szomorú hírre hívta fel a figyelmet, hanem arra is, hogy közösségben maradunk az elhunytakkal, hogy imádkozhatunk értük, hogy kapcsolatban maradunk velük a halál után is.

Az Idősek Otthonában is ez történt. Megkíséreltük, hogy olyan közösség legyünk, amely tanúságot tesz hitéről és szeretetéről a világ előtt, segíti az élőket és az elhunytakat, és megtapasztalja a szentek közösségének hathatós pártfogását.

Köszönet mindazoknak, akik a közös ünneplést lehetővé tették és cselekvően hozzájárultak az ünnep méltóságteljes megünnepléséhez.

Ma 26.9.2018 van, névnapját unnepli Jusztina, holnap Adalbert.
Gratulálunk!
Hírek
Megemlékezés az elhunytakról Halottak napján az Árpád-házi Szent Erzsébet Idősek Otthonában
|
Készítette: romkat.sk
|
close