Emlékszentmise Radban - erős láncszemekké lenni és maradni…

Gábor Bertalan | 16.9.2020

 

            Rad a Felső-Bodrogköz északnyugati szögletében fekszik, közel a Latorca és az Ondava folyók összefolyásához. A térséget a Bodrogköz bölcsőjének is szokták nevezni. Első írásos emléke a kilencedik századból ismert Raad néven. A településnek az 1600-as években már saját temploma és plébániája volt. Amikor Briberi Melith György, a szerednyei vár ura lett a település kizárólagos birtokosa, 1637-ben négy minorita szerzetes részére kolostort alapított a településen. A környék katolikus szempontból missziós terület volt, hiszen a környéken nagyon erős volt a protestáns jelenlét. A radi minorita szerzetesek sikeresen folytatták lelkipásztori szolgálatukat, bár gyakran érték őket zaklatások. Ennek első drámai jele volt Iglódi István Illés brutális meggyilkolása.

            Iglódi Illés református nemes szülők gyermekeként Rozvágyon született. Földesura, a katolikus Nyáry István gróf hatására 16 évesen katolikus hitre tért, és a gróf szolgálatába állt. Két évvel később a radi kolostorban belépett a minorita rendbe, és az István nevet vette fel. Mint magyar, alkalmas volt arra, hogy a környék katolikus nemeseivel kapcsolatot alakítson ki, s tőlük alamizsnát kérjen a szerzetesek számára. Hat hónappal később miután belépett a rendbe, 1639. november 6-án Klus Krizosztom atya, a radi kolostor gvárdiánja Lónyay grófnőhöz küldte István testvért, akit Kisgéres közelében két odavalósi ember megtámadott, leszállították a lováról, és egy fához kötözték. „Tudjuk, hogy egy kálvinista fia vagy – mondták –, ha nem térsz vissza a hitünkre, megölünk. Vedd le a barátcsuhát, gyere velünk!” Mivel István testvér ezt megtagadta, ezért egyikük a szablyájával kereszt formájában rávágott a fejére, a másik elvette tőle a rózsafüzérét és egy késsel elvágta a torkát.

            István testvér halott testét először a leleszi premontrei konvent kápolnájában temették el, majd 1710 után földi maradványait átszállították Radba, ahol a kolostori templom szentélyében, az oltár előtt helyezték végső nyugalomra, a később szintén mártírhalált halt társai megkínzott testét a templom közelében.

            Néhány héttel a minorita vértanú halála után Giovanni Battista Astori da Ferrara, a magyarországi konventuális ferences tartományfőnök az esetről értesülve, jelentést küldött a Kongregációnak. A boldoggá avatási per XIV. Kelemen pápa idejében, 1773-ban indult el. Mivel a vértanúság tanúkkal nem volt bizonyítható, a hivatalos boldoggá avatás nem történhetett meg. Iglódi Istvánt nem avatták szentté, ill. boldoggá – minden bizonnyal azért nem, mert az erdő sötétjében lezajlott támadásnak nem volt más tanúja, csak a két rablógyilkos, akinek csupán ijedt vallomása volt a bizonyíték, hogy valóban a katolikus hitéért ölték meg a minorita novíciust. A konventuális ferences rend azonban hamar felvette mártírjai közé, és a mai napig így tiszteli. István testvér több szerzetestársa jutott hasonló sorsra. A minoritáknak 1639 és 1710 között többször el kellett hagyniuk a rendházat, mert az vagy megsérült, vagy leégett. Végül a gyakori árvizek miatt 1767-ben a Bodrog másik oldalára, a magasabb fekvésű Imregre költöztek, így a radi kolostor pusztulásnak indult.

            2008-ban a radi plébános, Böőr Roland a plébánia épülete mellé garázst akart építeni. A munkálatok közben régi téglákra, kövekre bukkantak. Régészeket hívott, akiknek vezetésével sikerült feltárni az egykori minorita kolostor maradványait. A szentélyben sírokat is találtak, amelyek közül az egyikben Iglódi István teljes csontváza feküdt, de találtak más lengyel és olasz minoritákat is, köztük több vértanú földi maradványait. Az ásatások során közel 950 köbméter földet mozgattak meg. A csontok egyértelművé tették, hogy  a kolostor lakói erőszakos halál következtében haltak meg és a magas talajvíz miatt, viszonylag sekély sírokban lettek eltemetve.

            A feltárások és a vértanúk sírjainak megtalálása emlékére 2020. szeptember 15-én hálaadó szentmise volt a falu szülöttje, Gábor Bertalan szepsi esperes-plébános vezetésével, akivel együtt misézett a helyi plébános, Böőr Roland mellett, Takács Dénes, somodi és Gajdo József bolyi plébános.

            Az emlékünnepség a Fájdalmas Anya ünnepén történt. Nem véletlenül. Szent János apostol evangéliuma alapján az Anya mellől, a Fiát sirató anya lelkületével tekinthettünk fel a Keresztre-Szegezettre. Az ünnep olvasmánya a Zsidókhoz írt levél megrázó üzenetével: „Jézus Krisztus, földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatásra talált. Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult” (Zsid 5-7-9).

            Az Anya látja, hogy a Fia hangosan kiáltozik, és könnyek között imádkozik. Mit érezhetett az Anya? Pláne egy bűntelen? Ő, aki az „Úr szolgáló leányaként” mindig „megteszi az Isten akaratát”: „Legyen nekem a te Szavad szerint!”. Mire indíthatta a Lélek Máriát, ha a Fiát kiáltásra és hangos sírásra indítja?

            A válasz benne rejlik egy egyszerű latin szóban: compassio. Együtt-szenvedés ez, rész-vétel a másik szenvedésében. Ez a pillanat, amikor a kereszten függő és vérző Fiára tekint az Anya, az az Óra, amit Kánában előre jelzett. Az elragadtatás, az elvétel órája ez, amikor a Vőlegényt elveszik a násznéptől, és íme akkor most, lehet böjtölni és sírni. (P. Vértesaljai László).

            Sőt, amikor Fia megbocsát, az Anya is ezt teszi. Ez mindnyájunkra vonatkozik. „Ugyanaz az érzés legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban megvolt” – bíztat Pál apostol filippiekhez írt himnusza. Hiszen, aki elsőként átvette ezt az érzést, az Anya volt. Így Máriára tekinteni és szívének érzéseit olvasni, ezen a napon valóban méltó és igazságos.

            Szent Ferenc fiainak lelkesedésével a Todi városbéli ferences Nagy-Jakab testvér – Istennek legyen hála – megírta ezt nekünk - a Lélek ihletésére - és az Egyház hűségesen olvassa és elmélkedi a Stabat Mater mintegy húszstrófás költeményét. Olvassa Mária együttszenvedését a Fiával és a sok buzdítást, hogy mi is tegyünk hasonlóképpen. A Stabat Mater az együttszenvedés himnusza!

            Az első négy versszak bemutatja Máriát, aki ott áll a kereszt tövében. A helyén van. A Fia mellett. Kíntól könnybevont arccal sír, miközben tőrnek éle járja át. A ferences költő megkérdezi, hogy ki ne sírna, ki ne keseregne Máriával együtt? A Vers felénél, a kilencedik strófában kérni kezdi az együttszenvedés kegyelmét: „Fájdalomnak éles tőre, járjon át a lelkemen”. Tetszeni akar, megsebződni érte, osztozni gyötrelmeiben. A himnusz compassiót koldul, sírni akar a fán epedővel. Máriával szeretne együtt állni. Nem egyedül, mert csak egyedül, ez a mérhetetlen kín elviselhetetlen! Kelyhet akar ízlelni, Krisztusnak a kínjait viselni. Az egyre emelkedő hőfok a 17. versszakban jut csúcspontjára: „Sebeivel sebesítsen, szent mámorba részegítsen, buzgó vérével Fia!”.

            Krisztus óta, már az ősegyház tagjait is sokszor érte üldöztetés, vértanúság, amelyet az üdvösségtörténet folytatásának tekinthetünk. A vértanúk tanúvallomása kiegészül Isten tanúvallomásával – Jézuséhoz hasonlóan. Miközben életük árán is kitartanak Krisztus mellett, részeseivé válnak megváltásának. Nagyon fontos látni, hogy egy vallás hívői egy másik vallás hívőit saját hitbeli meggyőződésük miatt ölték meg. Vértanúhaláluk eszünkbe juttatja, hogy Krisztusra hivatkozva másokat üldözni – különösen is a Krisztus-hívőket – nem egyéb, mint Krisztus arcul csapása és az evangélium gyalázatos megcsúfolása. S ez nemcsak a kassai vértanúk esetére, de a protestáns hitükben való kitartásuk miatt gályarabságra ítélt prédikátorokra is érvényes. Az Egyház valahányszor másokat üldözött, valahányszor erőszakos hitterjesztést folytatott, nem Krisztus missziós parancsát teljesítette, hanem a bűnös emberi természet logikáját követte – fogalmazott nagyon találóan Barsi Balázs atya. Az Úr Jézus másokkal szemben soha, semmiféle erőszakra nem adott felhatalmazást, sőt, életével és halálával egyaránt a kereszt gyöngeségében megmutatkozó erőt állította példaként hívei elé. 

            Mindez nem egyedi eset, hiszen évszázadokra, évezredekre visszatekintve számos hasonló tragikus példát láthatunk. Főegyházmegyénk is a vértanúk egyházmegyéje. Gondoljunk a kassai vértanúkra, Boldog Salkaházi Sárára és a közelmúltban Kassán boldoggá avatott Koleszár Annára. „Ők példaképek, akik utat taposnak, amelyen mi is eljuthatunk Krisztushoz.”

            A szentmise záró áldása előtt elhangzott egy könyörgő ima a Fájdalmas Anyához. A romszentélyben most kihelyezett szentkép a hajdan itt tisztelt kép másolata. Miután a minoriták a települést elhagyva áttelepültek Imregre, a kép Hajdúhadházra került egy katolikus gyógyszerészhez. Az egykori radi plébános, Petrik Béla, püspöki tanácsos, aki 1920 -1957 volt a falu plébánosa és szinte naplószerűen vezette a plébánia történetét, Bencsik Ferenc nyugalmazott főszolgabíróval leskicceltette a képet a plébánia krónikájába /Historia domus/. A skicc alapján Sokolovsky Róbert, csécsi festő festette e sorok írója kérésére és lett 2000-ben átadva emlékül a radi plébániának, mintegy jelesen jelezve, hogy a mai idők kihívásainak pergőtüzében, a ránk hagyott értékek továbbadásában, erős láncszemek legyünk és maradjunk…

 

FOTÓgaléria itt:

Ma 21.9.2020 van, névnapját unnepli Máté,, holnap Móric.
Gratulálunk!
Hírek
Emlékszentmise Radban - erős láncszemekké lenni és maradni…
|
Készítette: romkat.sk
|