Megemlékezés a temetőn

Gábor Bertalan | 1.11.2019

 

Mint minden évben Mindenszentek ünnepén, úgy az idén is megemlékeztünk elhunyt szeretteinkről a köztemetőben a 2004. szeptember 15-én újraszentelt temetőkeresztnél.

 

A feltámadt Krisztust jelképező gyertyák imbolygó fényében emlékeztünk rájuk. Az élők és holtak világát – hitünk szerint – a feltámadt Krisztus köti össze. Ő, a világ világossága, aki utat mutat nekünk, a földi élet zarándokútját járóknak az ég, az örökhaza felé, elhunytjaink számára pedig fényeskedik, mint örök világosság. Ennek az igazságnak a megélésére és megünneplésére hívja az Egyház gyermekeit, akik másként ünnepelnek, mint a többség. Közösségként, Isten népeként. Az igazság, többség nélkül béna, de a többség igazság nélkül értelmetlen és értéktelen.

 

A halottakra való emlékezés, már nemcsak gyász és szomorkodás, hanem bizakodás is, mert átcsillan rajta az örökélet hite, a feltámadás, a viszontlátás, vagyis a teljesség reménye. Ezért valljuk naponta – Hiszem a test feltámadását, hiszem az örök életet. Ma is, ebben a hitben, reményben és szeretetben, emlékeztünk azokra, akik előttünk járták az élet útját, de már béke álmát alusszák.

 

15 szál gyertyát gyújtottunk meg. Minden gyertyaszál egy-egy célcsoportot jelzett. Egyházi előjáróinktól kezdve a meg nem született gyermekekig. Megemlékeztünk az 1830-as évek pestis járványainak áldozatiról, az 1848-49-es események résztvevőiről, az első és a második világháború katonáiról, nem felejtkezve a malenkij robot, a gulág és a holokauszt elhurcoltjairól sem.

 

A gyertyagyújtást egy rövid fohász követett, amelyet a szentmisében szokásos kéréssel zártunk és a halottakért végzett imánk záró részével fejeztük be: És az örök világosság fényeskedjék nekik. Az egyes fohászok között a HARANGSZÓ énekeskönyvünk 569. és a 143. B. énekünk egy-egy versszakát énekeltük.

 

Befejezésül elhangzott Mécs László: Fényt hagyni magunk után… című verse:

 

 

Az élet örök búcsúzás,

Ó bár csak tudnánk távozáskor
fényt hagyni, mint a Messiás,
belészeretni az szívekbe,
apostolokba, mártírokba,
hogy átadják a századoknak,
a századok az ezredeknek!
Fényt hagyni, mint a Messiás!

Vagy legalább, mint az anyák,
kik egyre jobban megragyognak,
minél sötétebb lesz az éj,
és minél jobban porlanak
a bánat-barna hant alatt.
Fényt hagyni, mint a jó anyák.

Vagy legalább is, mint a Nyár,
amely almákba és diókba
szerette édes álmait,
és édességével világít
a hosszú, hosszú tél alatt.
Fényt hagyni, mint a drága Nyár.

Vagy legalább is, mint a Nap,
melyet elnyelt az alkonyat,
de a legbúsabb éjben is
világít még a gyöngyvirágban,
a liliomban, mécsvirágban.
Az életünk olyan tünékeny.
Ó szent fényt hagyni volna jó!

 

Ezek a napok mementóul szolgálnak a mindenkori élőknek, mert ahol tisztelik a hősöket, ott hősök születnek, de ahol nem tisztelik a hősöket, ott nem születnek hősök, csak gyávák. Gyáva népnek nincs hazája, sem a földön, sem égben… A képek ismét önmagukért beszélnek…