Elmélődés 108

Mustár és kovász

 ,,Mihez hasonló az Isten országa, mihez hasonlítsam? Hasonló a mustármaghoz, amelyet egy ember fogott, és elvetett a kertjében. Azután felnövekedett és fává lett, úgyhogy az égi madarak az ágai közt fészkeltek… Hasonló a kovászhoz, amelyet vett az asszony, belekeverte három mérő lisztbe, amíg az egész meg nem kelt.” – olvassuk az Úr Jézus szavait Szent Lukács evangéliumában (Lk 13,18-21).

 A mustármag hasonlata az Isten országának külső növekedését fejezi ki, a kovász képe pedig azt, ahogy az evangélium belülről járja át és alakítja a világot. Fontos, hogy a kettőt ne válasszuk el egymástól, hanem egységben szemléljük (Barsi Balázs).

 Talán azért nem sikerült előszörre Európa evangelizációja, mert túlságosan a külső növekedésre helyeződött a hangsúly? – kérdezi ugyanő és mi vele együtt. A kereszténységgel ugyan átvettünk igazságokat, értékrendet, struktúrákat, de a krisztusi élet kegyelmi valósága még nem járta át elég mélyen a lelkünket. Sőt, ott tartunk, hogy ismét kíséretet látunk kivenni a Boldogasszony kezéből a koronát és idegenek lába elé tenni. Erős próbálkozás – határon innen és határon túl – kiüresíteni a struktúrákat, fejetetejére állítani az evangéliumi értékrendet, megkérdőjeleztetni a kinyilatkozatott igazságokat.

 Emiatt azonban nem lenne szabad sem kétségbe esnünk, de meg sem elégedhetünk azzal, hogy százezrek sorakoztak fel az Oltáriszentség mögé, vagy lépkedtek a Békemenetben.   Inkább arra kellene koncentrálnunk, hogy nekünk most sem a számbeli növekedésre, de a minőségi keresztény életre kell törekednünk.

Aki ma Krisztus parancsának engedelmeskedve hirdetni akarja az evangéliumot, annak első és legfontosabb feladata, hogy maga teljék meg az evangélium jó hírének az örömével és világosságával. Isten országa akkor terebélyesedik köztünk naggyá, ha kovászként előbb minket magunkat jár át: értelmünket, akaratunkat, érzelmi világunkat, ösztöneinket, emberi kapcsolatainkat (Barsi Balázs). Így alakulhat ki körülöttünk, a szinódus is ajánlotta kis közösség, amelyet egészen áthat Krisztus élete. Ha már van ilyen közösség, amelyhez tartozunk, vigyázzunk: fő céllá ne váljék, hogy minél többen legyünk. Inkább a belső növekedésre ügyeljünk! Mint gyönge palántát, óvjuk és gondozzuk azt a kegyelmi közösséget, amely Krisztusban áll fenn bennünk és köztünk, s ne tegyük ki azt idő előtt a külvilág veszélyeinek.

Adja Isten megértenünk és megélnünk, hogy az Egyházban minden igazi megújulás csak a szívek mélyéről fakadhat, egyéni és közösségi szinten egyaránt. Bárcsak a naponta a szívünkbe hullott mag jó földbe esne, naggyá növekedne, és bő termést hozna, s miután bennünk, magunkban elhatalmasodott az evangéliumi értékrend, rajtunk keresztül áthassa szűkebb és tágabb környezetünket – határon innen és határon túl.