Erősítse mindnyájunkat....

Köztudott, hogy a Magyar Országgyűlés október hatodikát – az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése után kivégzett 13 aradi vértanúra és a Pesten kivégzett Batthyány Lajos miniszterelnökre emlékezve – 2001-ben nemzeti gyásznappá nyilvánította. A történelmi eseményről a Boldog Salkaházi Sára Egyházi Iskolaközpont vezetősége és diáksága is megemlékezett Tirpák-Kovács Orsolya és  Nová Mária tanárnő vezetésével. Délután az iskolakápolnában tisztelendő Sára nővér szervezésében közös rózsafüzér imádságra gyűlt össze az önkéntesek kis csapata, hogy csatlakozva Ferenc pápa felhívásához a békééért és a kölcsönös kiengesztelődésért imádkozzanak az egymásra neheztelő népek között.

A 13 aradi vértanú közül hárman születtek a Felvidéken. Aulich Lajos, a szabadságharc utolsó hadügyminisztere német szülők gyermekeként, Pozsonyban, Lahner György, aki később a hadügyminisztérium Tüzérségi és Felfegyverzési Osztályát vezette a Turóc megyei Necpálban (Necpaly),  Dessewffy Arisztid, aki a Felső-Magyarországi Hadtest parancsnoka volt, a Kassától nem messzi Ósvacsákányban (Čakanovce) született. Földi maradványai 1850 óta a Dessewffyek margonyai birtokán nyugszanak. De a Pesten kivégzett Battyhány Lajos miniszterelnök is Pozsonyban született. 

Október 6-át és egyáltalán a 49-es szabadságharcot egy korszakváltás előzött meg, az un. reformkor. Ez pedig arról tanúskodik, hogy minden változást elő kell készíteni.

Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy Pozsonyban 1849-ben 13 közembert, helyi polgárt is kivégeztek, akik tulajdonképpen átlagemberként álltak ki a szabadság, a polgári átalakulás mellett. Ez is jelzi, hogy nemcsak a politikai és a katonai elit, és a sokat emlegetett aradi vértanúk áldozták fel az életüket egy magasztosabb ügyért, de sokan mások is. A nemzet egésze részese volt az átalakulási folyamatnak.

Vagyis minden korban, minden helyen mindnyájunknak megvan a maga felelőssége. Nem csak a politikai elittől kell várni azt, hogy a folyamatok jobbra forduljanak. Minden tanárnak, újságírónak, papnak és vállalkozónak megvan a maga feladata, felelőssége abban, hogy hitbeli hovatartozását, kultúráját és anyanyelvét, a sokat emlegetett identitását, önazonosságát hűségesen megélve erősítse és képviselje a közösségét.

Amíg emlékezni tudunk, addig remény is van, hogy az itt élők közössége nem feledi el a hűséget és a bátorságot, a szabadságharcok eszméjét. Az aradi tábornokok vérrel írt üzenete valóban az egekbe kiált, amely tettekre serkent bennünket is. A helytállásra, a kiállásra, a szolidaritásra, a sorsközösség vállalásra és arra, hogy kezet tudjunk nyújtani egymásnak, főleg akkor, amikor veszély fenyegeti közösségünket.

Minden időben szükségünk van olyan hősökre és példaképekre, akik utat mutatnak nekünk főleg akkor, amikor szétforgácsolva élünk határon innen és határon túl. Csakis együtt, közösen tudjuk érvényesíteni jogainkat, és tudunk hangot adni jogos követeléseinknek. Semmivel sem akarunk többet, mint ami emberi méltóságunk révén megillet bennünket a szülőföldünkön. Az aradi vértanúk hősiessége és bátorsága adjon erőt mindnyájunknak, hogy ki-ki a saját posztján helytálljon.

Október 6-án az aradi várbörtön udvarán olyan tábornokokat végeztek ki, akik a történelmi Magyarországot tekintették hazájuknak, akik nemzetiségüktől függetlenül felesküdtek a hazára, és hittek március 15-e és az áprilisi törvények vívmányaiban.

1849. október 6-án a 13 vértanú kivégzésekor úgy tűnt, hogy az egész nemzetet, az egész hazát, az egész országot kivégezték. Levertek és eltiportak egy szabadságáért és függetlenségéért kiáltó népet. De nemcsak akkor, előbb, sőt később is. Történelmünkben valóban voltak időszakok, és nem csupán az 1849 utáni években, amikor október 6-ra sem volt ildomos emlékezni. Időnként úgy tűnt, tűnik: vereségeink emlékezete - félelemkeltő. Sokan és sokszor azt gondolták, hogy a népünknek kicsiben és nagyban befellegzett, hogy itt és most elérkezett a vég, nincs tovább. Ám az áldozat és a vértanúság sohasem hiábavalóvá. Mélyen beivódik az utódok emlékezetébe és megtartó példává, erőt és hitet adó közös emlékezetté szilárdult. Ma is ezért emlékeztünk és emlékeztettünk.

Minden nemzedéknek az a feladata, hogy továbbadja azt, amit az elődök ráhagytak. Október 6-a ma is üzen: a maga helyén mindenkinek feladata van - helytállni, őrizni, gazdagítani és továbbadni azt, amit a szülőktől és az áldott elődöktől örökölt.

Csak kívánni lehet és kérni, hogy a szűkebb pátriában élőknek legyen továbbra is elkötelezett nemzeti büszkesége és bátorsága ragaszkodni: „az Isten, a haza, és a család”, a múlt, az anyanyelv, a sajátos kultúra értékeihez. Legyen hitünk az itt élők közösségi erejében és a megmaradásunk zálogát jelentő magyar iskolák, kultúránk, szellemi és lelki értékeink tudatos választásában. Erősítse mindezt a tizenhárom aradi vértanú történelmi eszménye és minden félelmet megvető hite.