Gazdagon ment be az élet teljességébe...

Gábor Bertalan | 2024. november 11.
Gazdagon ment be az élet teljességébe...

Szent Mártonnak, népünk körében is jól ismert kultusza van. Liturgikus napjához sokféle szokás kapcsolódik, ilyen a Márton-napi lámpásfelvonulás is, amit városunkban a Boldog Salkaházi Sára Egyházi Iskolaközpont óvodásai - pedagógusaik vezetésével és szüleik aktív támogatásával - példamutatóan ápolnak.

A jól ismert történet szerint Szent Márton, mint római katona egy koldusnak ajándékozta saját köpenyének felét, ezzel is elindítva önmagát a kereszténység - a Krisztuskövetés - legigazibb irányába. Egy másik történet szerint a liba úgy kapcsolódik szentünkhöz, hogy püspöki kinevezése elől a ludak közé bújt el.

De hogyan kapcsolódik hozzá a lámpás és a lampionos felvonulás? A fennmaradt történelmi emlékek szerint az Egyház rendeletének köszönhetően az Úr Jézus tanításának alapján: „Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van.” (Mt 5,14-16). A fény gyújtása tehát ezen a napon arra szolgál, hogy Szent Márton emléke és jó cselekedeteinek híre eljusson mindenkihez.

A Márton-napi lámpásfelvonulásokon többségében gyerekek a saját készítésű papír lampionjaikkal vesznek részt szüleikkel együtt. Ezeken a papírlámpásokon rendszerint különféle díszek, minták jelennek meg, többek között a Márton-nap egyik leghíresebb jelképe, a lúd. A menetet gyakran egy Mártonnak öltözött lovas vezeti végig a városon, majd a séta végén a végállomáshoz érkezve a tüzet gyújtanak, Márton-napi dalokat énekelnek, a jóságról, a fényről, a békéről. A fellépésért a gyerekek cserébe süteményt, kekszet vagy egyéb édességeket kapnak.

Így volt ez körünkben is. A növendékek lampionokkal a kezükben, óvodai pedagógusaik és szüleik kíséretében a városon keresztül a plébániatemplomhoz vonultak, ahol Szűz Mária, az Egyház édesanyja szobra köré gyűlve - a köszönet, a hála és a példaadás készségéért - áldást kaptak és némi édességet.

Napjainkban, amikor sokszor olyan felületesen beszélünk az evangéliumi értékrendről: a jóságról, az irgalomról, a békéről és a béketeremtésről, érdemes megismernünk, hogy Szent Márton életének egy-egy szakasza, mozzanata, milyen hangsúllyal kapcsolódik mindehhez? Mit tanulhatunk tőle?

Életrajzában olvasható, hogy Márton előre ismerte halálának idejét, amit rendi testvéreinek, a legközelebbi munkatársainak meg is mondott. Mivel azonban az egyházmegyéjéből a békétlenség híre érkezett, ezért arra vállalkozott, hogy az egyenetlenkedő hívek és papjaik között helyre állítsa a békességet. Bár tudta, hogy földi életének napjai meg vannak számlálva, mégsem vonakodott e nemes cél érdekében útnak indulni. Úgy gondolta, hogy erényeinek méltó megkoronázása lesz az, ha sikerül helyreállítani a békét az egyházmegyében.

Útnak is indult. Egy ideig az egyik faluban tartózkodott, illetve az egyházközségbe, ahová ment. S miután helyreállította a békét és visszatérni készült a monostorba, hirtelen elhagyta testi ereje. Erre összehívta a testvéreket és jelezte nekik, hogy nemsokára meghal. A szomorúsággal és gyásszal eltelt testvérek ekkor így siránkoztak: „Miért hagysz itt minket, atyánk? Elhagyatottságunkban kinek a gondjára bízol minket? Ragadozó farkasok támadják meg nyájadat. Ha nem leszel pásztorunk, ki véd meg bennünket, hogy prédájukká ne legyünk? Tudjuk ugyan, hogy Krisztus után vágyakozol, de jutalmad megmarad, és nem lesz kisebb akkor sem, ha később nyered el. Szánj meg hát inkább minket, akiket elhagyni készülsz!”

Siránkozásuktól megrendülve Márton maga is megrendült, könnyekre fakadt, mert Istennel teljesen egyesült lelke készséges volt a segítségükre. A siránkozóknak válaszolva így imádkozott az Úrhoz: „Uram, ha népednek még szüksége van rám, nem vonakodom a munkától. Legyen meg a te akaratod!”

Márton püspök tehát nem akart maga választani, mert sem a haláltól nem félt, sem a munkás élettől nem vonakodott. Szemét és kezét állandóan az Ég felé emelve, nem szűnt meg rendíthetetlen lélekkel imádkozni. Amikor pedig a köréje gyűlt papok arra kérték, hogy forduljon a másik oldalára, és így könnyítsen törékeny testén, azt mondta: „Hagyjatok, testvéreim, hagyjatok, hadd nézzem inkább az eget, mint a földet! Az Úr felé törekvő lelkem hadd induljon útjára!” Ekkor egy gonosz lelket, a Sátánt pillantotta meg maga mellett, akire keményen rászólt: „Mit ácsorogsz itt, vérengző bestia? Rajtam nincs keresni valód, te gyilkos! Én Ábrahám kebelére jutok!” Ezekkel a szavakkal adta vissza nemes lelkét Istennek.

Mártont örvendezve fogadták Ábrahám kebelére. A szegény és alázatos Márton gazdagon ment be az élet teljességébe…