Mint áldott ősi hőseink....

A keresztény világban november 1-je Mindenszentek ünnepe, november 2-a Halottak napja. Mindenszentek a katolikus egyházban az összes üdvözült lélek emléknapja. Halottak napja pedig minden elhunyt emléknapja. Napjainkra szinte minden felekezeti és világnézeti kötődéstől függetlenül az elhunytakról való megemlékezés napjává vált. November elsején és másodikán, de már korábban és később is, megtelnek a temetők az elhunytakra emlékező hozzátartozókkal. Krizantémok borítják be a szeretett személyek sírjait, valamint fénylő mécsesek és gyertyák világítanak nekik - mindenkinek, hirdetve Isten örök világosságát, a lét teljességét. A keresztény világban ugyanis általános szokás, hogy Mindenszentek napjára rendbe teszik és virággal díszítik a sírokat, amelyeken gyertyát, vagy mécsest gyújtanak, valamint imát mondanak a halottak üdvéért. Ilyenkor a család tagjai, még a távolabb élők is lehetőleg hazajönnek, hogy az élők a halottakkal találkozzanak.

Az első ezredforduló tájékán Szent Odilo clunyi apát kezdeményezte, hogy miután Mindenszentek ünnepén az Egyház megemlékezik a mennyország szentjeiről, másnap az összes megholtról is emlékezzenek meg. A clunyi bencések hatására a következő századokban a holtakról való megemlékezés szokása széles körben elterjedt a keresztény világban. A megemlékezés a halottakról, az elhunyt szeretteinkről, az értük való közbenjárás a purgatórium, vagyis a tisztítóhely katolikus hittételén alapul. Azoknak a halottaknak ugyanis, akik bár Isten kegyelmében hunytak el, de törlesztendő bűn- és büntetésteher van még lelkükön, Isten színe előtt meg kell tisztulniuk. A hozzátartozóknak pedig lelkileg nagy vigasztalás jelenthet, hogy imával, gyertyagyújtással, vezekléssel és szentmisével tehetnek valamit meghalt szeretteikért. A Halottak napja éppen ezért nagyon fontos ünnep, mert a lelki közbenjárás, a megemlékezésen és az ősök iránti hálaadáson keresztül vigasztalást hozhat a hátramaradottaknak, ugyanakkor a halottak üdvét is szolgálja. Emellett elválaszthatatlanul kötődik Mindenszentek napjához, az üdvözült lelkek ünnepéhez, akiknek magas erkölcsiségére és példamutatására nemcsak emlékezni érdemes, hanem a mindennapok nehézségei közepette még erőt is lehet meríteni az üdvözülés keresésében.

A Halottak napját mindenki másként éli meg, hiszen sokfélék vagyunk. Van, aki felkészül rá, van, aki nem. Egyeseknek a látványos külsőségek a fontosak, a szebbnél szebb virágokkal díszített síremlékek és a mécsesek sokasága hozza el a megnyugvást, másoknak a bensőséges és meghitt hangulat: egy ima elmondása, vagy egy-egy mécses meggyújtása jelenti ugyanezt.

Mi, egyházköségünkben és az egyházi iskolában inkább az utóbbiak közé tartozunk, számunkra Halottak napja - az elhunyt szeretteinkre való emlékezés - a hálaadás napja. A szentmiséken és a temetőn - az iskolában az iskolai énekkar nagyszerű közreműködésével - 15 szál gyertyát gyújtottunk meg áldott elődeink emlékére. Imádkoztunk, hálát adtunk értük és készségért könyörögtünk, hogy felismerve az idők jeleit, becsületesen végezhessünk el a reánk bízott feladatokat.

Minden temető ilyenkor ünneplőbe öltözik, akárcsak a kilátogató emberek is, ezért érthető, hogy amikor belépünk a temetőkapun, mindnyájunkban megváltozik valami, csak az elhunyt őseink járnak a fejünkben, a nagyszüleink és nagybátyáink, a közelebbi és távolabbi rokonságunk tagjai.

Megmagyarázhatatlanul emlékek sokasága tör ránk, olyanok is, amelyek máskor sohasem jönnek elő. A legbanálisabb pillanatoktól az ünnepélyes, sorsfordító eseményekig. Közben sorjáznak a fejünkben a régi életlépek, illatok, színek, ízek, hangulatok, az élet maga. Csak rájuk emlékezünk, elhunyt szeretteinkre, úgy, ahogyan csak ott és akkor lehet, csöndesen és befelé fordulva. A síroknál mécsest gyújtunk és imát mondunk, ami mindig megnyugtat. Szüleink, nagyszüleink sírjánál emellett mindig hálát is adunk a Jóistennek és nekik - áldott elődeinknek - hogy itt lehetünk, ebben a földi világban, ami nagy kegyelem. Hitel valljuk ugyanis, hogy bár sok megpróbáltatás közepette, de egymásra bízattunk. Sőt, a Teremtő kincseket: hitvallást, anyanyelvet, kultúrát bízott ránk, ezért Őt kérve és egymást segítve akarunk továbbra is egymásért élni és halni, mint áldott ősi hőseink.