Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza...

Amikor egy-egy templom felszentelésének az évfordulóját üljük, ünneplésünk nem a holt köveknek szól, hanem annak az eleven Isten - ember kapcsolatnak, amelyet a szent helyen szinte tapintani lehet. Így volt ez Nagykaposon is 2024. november 8-án, amikor tagadhatatlanul megtapasztaltuk, hogy ünneplésünk kegyelmi ajándék, de ugyanakkor nemcsak emlékezés, de jövőkép-formálás is, ami egyre jobban elmélyíti bennünk az Egyház anyai misztériumát.

 Az Egyház, amint azt ismét láttuk: nemzedékről – nemzedékre, mint egy jó édesanya hűséggel táplálja gyermekeit, az Ígéret földjének mennyei javaival, amelyeket a szent liturgiában bőséggel nyújt nekünk. Látva láttuk azt is, hogy mindazok, akik a Szentírás és a szent liturgia nyelvén tanulnak meg imádkozni, azoknak nem csupán a szókincse lesz gazdagabb és kifejezőbb, hanem imádságuk horizontja is egyre jobban kitágul annak méreteire, Aki sugallta azokat. Vagyis valahányszor elmegyünk a templomba és részt veszünk a liturgián, mint hömpölygő folyam, újból és újból eléri létezésünk gyökereit, hogy bőségesen megteremjük a földi és az örök élet gyümölcseit. 

 Ezúton is nagy köszönet és hála a kitüntető meghívásért a templomszentelés jubileuma kapcsán, de végtelen hála minden papi hivatásért is népünk körében és köréből.  Köszönet és hála a lelki, a szellemi és a kulturális életért a térben és az időben, sőt ami ezen túl van, az örökre megmaradókért, amelyeket az Egyház által, az Egyházban az Egyházért, benne népünkért, nemzeteinkért és nemzedékeinkért kaptunk.

 Adja Isten, hogy Urunk, Jézus Krisztus igéjének hallgatása és szentségeinek vétele továbbra is szüntelenül táplálja és gyarapítsa bennünk a tudatot és a felismerést:

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Tán lét-előtti létem emlék-képe!
Fölibe ezer réteg tornyosul,
De érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom, miképp került a mélybe…

 Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az-az arc igazán én vagyok…

Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.

(Reményik Sándor)