Válaszoljunk szeretettel...

Mindenszentek ünnepe és Halottak napja táján elhunyt szeretteinkre gondolunk és emlékezünk. Hálát adunk és imádkozunk értük, hogy életutunk végén ismét találkozzunk. A kinyilatkoztatott igazság, valamint a bennünk és a velünk élő remény és szeretet hinni ösztönöz minket: hogy a földi halállal nem lehet mindennek vége. A virágok, a madarak, az állatok elpusztulnak, de az ember, akit a Teremtő saját képére és hasonlatosságára teremtett – elpusztíthatatlan.

Ennek nagyszerű, kézzelfogható megnyilvánulása volt megtapasztalható október 30-án, a Szepsi Szent Erzsébet Idősek Otthonában is, ahol szentmise volt a bennlakók és az alkalmazottak részére. Jó volt együtt látni az imádkozó időseket, akik a szentmise előtt, elvégezve személyes gyónásukat, bűnbánatot tartottak. Jó  volt ismételten megtapasztalni a Szent Páli tanítást, amit ő egy rövid mondatban így rögzített: „A hit ugyanis nem mindenkié.” (2Tesz 3,2).

Vannak ugyanis emberek, akiket ezek a tények egyszerűen nem érdeklik. Elutasítják Istent és minden lelki dolgot. Ezt az állapotot, megátalkodásnak szoktuk nevezni, a Szentlélek elleni bűnnek, mivel az ilyen emberen maga az Isten sem tud segíteni, hiszen bezárkózott, nem nyitja ki lelke ajtaját. Ezzel kapcsolatban a Katolikus Katekizmus így tanít: „Isten irgalmasságának nincs határa, ám aki szándékosan megtagadja a Szentlélek által felajánlott kegyelmet, az ilyen megkeményedés elvezetheti a halálig tartó megrögzöttséghez és az örök kárhozathoz” (1864).

S mit mond erről Isten szava, a Biblia? Maga az Úr Jézus is beszél erről a szörnyű lelkiállapotról: „Ezért mondom nektek: minden bűnre és káromlásra elnyerik az emberek a bocsánatot, de a Lélek káromlása nem nyer bocsánatot. Ha valaki az Emberfia ellen beszél, bocsánatot nyer, de ha valaki a Szentlélek ellen beszél, nem nyer bocsánatot sem ezen, sem a másvilágon.” (Mt 12, 31-32)

Hogyan indul el ez a folyamat? Mitől kell félnie? Minden bűn egy lavinát indíthat el, ami tragédiához vezethet, hiszen az egyik bűn húzza a másikat. A vétek borzalmasan tud sodorni, elvenni a józan észt és gondolkodást, a mérlegelést. Elég Salamon királyra vagy Heródesre gondolni. A másik pontosan az, amiről szó van: a kegyelem - a jóra való indítás, a figyelmeztető szó, a lelkiismeret-furdalás. Az Isten mindvégig kopogtat, de egyszer csak annyira megkeményedik az ember szíve, hogy már nem akar Vele lenni és maradni, csak önmagával, bűnével és bűntársával.

Az ilyen és hasonló esetben, jó, ha tudatosítjuk: Isten irgalmával és türelmével nem lehet és nem szabad játszani, Istennel szembeszállni veszedelmes dolog!

Persze, Isten, aki ismeri az összefüggéseket, mindvégi hűséges marad: ha mi hűtlenné válunk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg. (2 Tim 2,13). Isten a halál előtt mindenkinek megadja a megtérés lehetőségét.

Erről szól egy dokumentumfilm: Szívügyem volt. Lacin szívátültetést hajtottak végre. Feltűnt, hogy a professzor, aki operálta őt, a műtét előtt imádkozott, és amikor megindult a beültetett szív, felfohászkodott, de Laci száját akkor sem hagyta el a szó: „Istenem”. A műtét után is csak a bort követelte, annyira, hogy a család tagjai kétségbeestek a magatartásán. Másnap azonban az ember boldogságtól ragyogó arccal az ajtóban álló rokonainak ezt mondta: Gyerekek! Van túlvilág! Láttam mindent. Ott voltam! Az előző éjjel ugyanis kómába esett, a klinikai halál állapotába került. Megtért. Meghalt, de utolsó perceiben valami csodálatos indítást kapott.

Az erkölcsi értékek bizonytalanságának az idejét éljük. Egyedül Urunk, Jézus Krisztus Evangéliuma hirdet biztos erkölcsi értékrendet, amely kiállta az idők erkölcs próbáját. Ezt megérteni, elfogadni és megélni, a megtérési folyamat eredménye. Kétségtelen, hogy ez az út küzdelmes. Ahhoz, hogy a kegyelem minőségileg átalakíthassa az embert, időre van szükség. Legyünk ezért résen, figyeljük az idők jeleit, ne éljünk vissza a kegyelemmel. A szeretettel kopogtató Teremtő szavára válaszoljunk szeretettel…